Dr. Magyari József

Interjú

(Az interjú 2009. október 2-án készült.)

A csőd nem feltétlenül jelenti a véget, a visszavonhatatlan bukást – vallja Dr. Magyari József közgazdász. Szerinte az újrakezdés, az esély az újra legalább olyan fontos a válságkezelés során. A redőnyt lehúzni, bezárni, befejezni könnyű, újra talpra segíteni valamit, az az igazi feladat.

A jó válságmenedzser szerintem azt vallja, hogy a termelési tényezőknek működniük kell, másodlagos szempont, ki a tulajdonos. Ha valami működik, akkor embereket foglalkoztatnak, adóbevétel keletkezik, a szűkebb és tágabb közösség is gyarapszik.

Ehhez képest valóban az a kép él az emberekben, hogy a felszámoló, a válságkezelő leginkább azzal foglalkozik, hogyan lehet egy sikertelen vállalatot, üzemet – horribile dictu egy sikereset – becsukni. Mintha ebben mindig magasabb szempontok játszanának szerepet, s kevés figyelem jut az emberekre, akiket érint.

Több mint 3000 üggyel a hátam mögött ezt bátran cáfolom! Én még szakszervezettől is kaptam elismerő sorokat, mert úgy vezényeltük le a felszámolást, hogy annak az eredménye a tevékenység részleges továbbvitele volt. Ráadásul több mint fél évig mi fizettük a munkabéreket is, hogy az emberek ne maradjanak pénz nélkül.

Megmondja, hol történt?

Általában nem szívesen, mert a mi hivatásunk egyik alapja a diszkréció, de úgy gondolom, hogy kellő idő eltelt már: ilyen volt például a Szekszárdi Húsipari Rt.

Ezzel azt mondja, hogy a felszámolásba, válságkezelésbe belefér az érzelem, az emberség – nem éppen ezt az oldalát szokták hangsúlyozni, nem ez terjedt el Önökről!

Nem, nem fér bele! De az sem igaz, hogy mindent érzelemmentesen kell vagy lehet lebonyolítani. Ennek egyébként komoly szakirodalma is van az „érzelmi intelligencia” címszó alatt. Ugyanakkor visszatérve a konkrét ügyre, nem kell azt gondolni, hogy ennek a lépésnek nem volt gyakorlati haszna, tehát akár racionális lépésnek is lehet nevezni. Az együttműködő partnerek ezt ugyanis a későbbiekben honorálták.

Hogy lesz valakiből felszámoló? Az imént ugyan a nagylelkűségre utalt, de azért valószínűleg elég szigorú emberi tulajdonságokat igényel ez a hivatás.

Vélhetően gyerekkorában senki sem felszámolónak készül. A felszámoló szervezetek és az ott dolgozók válságmenedzserként élik mindennapjaikat. Itt a pontos definíció egyébként: fizetésképtelenségi szakértő. Azt vallom és tanítom is, hogy az érdekeket és az érdekeltségeket kell tisztán látni, figyelembe venni, és érvényesíteni. Olyan ez, mint amikor a sebész egy daganatot operál, hogy megmentse a páciens életét – másodlagos szempontnak fogja tartani, hogy a műtét fájdalmas. A lényeg, hogy mentse, ami menthető. Ha nem lehetséges egy céget megmenteni, mert ez is előfordul, akkor az a dolga, hogy a legkisebb veszteséggel segítsen kivonni az adott céget a piacról. Aki ezt a hivatást gyakorolja, annak egyszerre kellenek pénzügyi, számviteli, szervezői, jogi, sőt pszichológiai ismeretek. Ez egy multidiszciplináris hivatás, s éppen ez benne a kihívás. Az ember válságkezelőként adott esetben egyszemélyes felelősséget visel a cég további sorsának eldöntéséért, az emberekért, a hitelezők jogaiért, bármilyen kifizetésért szóval sok-sok szempontot kell egyszerre figyelembe venni úgy, hogy a végén minél kevesebben érezzék vesztesnek magukat. A lényeg, hogy amikor befejezi a munkát, akkor azzal búcsúzzanak tőle, hogy „korábban kellett volna jönnie”, mert ez már elismerés. A folyamat végén kell értékelni a szakembert és a munkáját.

Aki pedig vesztes, az gondolom, mindezt kevéssé díjazza.

Igen. A válságmenedzselés arról szól, hogy az adós és a hitelezők milyen mértékben vállalják magukra a korábbi veszteségeket, annak érdekében, hogy az adós cég egy része vagy egésze működőképes maradjon. Maga a törvény is preferál bizonyos hitelezőket, köztük kielégítési sorrendet állít fel. Eltérnek az érdekek, ezek között kell a lehetőségeknek megfelelően kompromisszumot teremteni. Húsz év alatt száz fölötti privatizációs tanácsadás és több mint háromezer feszámolási ügy kezelése során mindössze egyetlen alkalommal adott hangot valaki az elégedetlenségének, egyébként egy adós sem ment panaszra. Ez azért nem rossz arány.

Azzal vádolták, hogy egy bírót próbált befolyásolni.

Nem volt vád, bár gyanúsítást közöltek velem, de végül az ügyészség megszüntette az eljárást ellenem. Így az eset részemre megnyugtatóan lezárult.

Visszatérve, azért lássuk be, egy válságmenedzser, bankbiztos, felszámoló megjelenésének ritkán szoktak örülni.

A válságmenedzser megjelenése nem öröm, viszont mindig okozat és nem kiváltó ok. Egy cég először fizetésképtelenné válik, majd azt jogilag, jogerősen megállapítják, és csak ezt követően jelenik meg a felszámoló szervezet. Az a jó, ha idáig el se jut egy cég. Én évek óta a megelőzésre helyezem a hangsúlyt. Azt az elvet igyekszem követni, hogy ha a partnerek együtt voltak az úgymond „jó időkben”, akkor célszerű, hogy a problémákat is együtt oldják meg, vagy legalábbis tegyenek erre kísérletet, ahelyett hogy a végjátékban — amikor már lecsökken az együttműködési készség és esetleges barátságok is megszűnnek — egymás kárára próbálják minimalizálni a veszteségeiket. Banki szóhasználattal nevezhetném ezt „London Rules”–nak, amelyet a nemzetközi pénzügyi hatóságok is ajánlanak a bankszektornak. Lényege, hogy amikor egy adós nehéz helyzetbe kerül, nem lehet kizárólag az egyik felet okolni és a problémamegoldás költségeit csak az egyik félre hárítani. Közismert példa erre a mostanában sokat emlegetett devizahitelesek helyzete.

Emlékszik a legelső ügyére?

Persze. 1994-ben Kiskőrösön egy mezőgazdasági gépgyár dőlt be. Mindenki úgy gondolta, be kell zárni, fel kell számolni, értelmetlen és gazdaságtalan a továbbműködtetése. Igen ám, de mi másképpen gondoltuk. A hitelezők és az eljáró hatóságok közreműködésével reorganizáltuk a céget. 170 főből 110-et meg tudtunk tartani, s a gyár szerintem ma is működik.

Van a válságkezelésnek politikai vonatkozása vagy tisztán szakmai kérdés: arra gondolok, mit számolunk fel, mit mentünk meg – ez nálunk nem volt mindig tisztán gazdasági racionalitás eredménye.

Alapvetően nincs, de természetesen kivételek adódnak. Mégpedig akkor, ha valami magasabb rendű gazdaságpolitikai kérdést érint, foglalkoztatási, szociális problémákat szül. A politika tehát beleszólhat egy felszámolási folyamatba, de ilyen esetben a felszámoló szervezetnek vagy az érintettnek meg kell kapnia a reorganizációhoz szükséges támogatást.

Mondana egy példát?

Mi szakmailag készítjük elő a folyamatokat, a döntéshozóknak pedig joguk van egyéb szempontokat figyelembe venni. Nyilván nem tudok olyan ügyről beszélni, ahol üzleti vagy banktitok köt, folyamatban lévő ügyről pedig pláne nem. De egy a sajtóban már megjelent példa a Transelektro-é. Ott volt olyan gyártási kultúra, amelyet célszerű volt megmenteni, s hároméves kormánygarancia volt a segítség. Az elvem, de nem akarom ismételni magam, mindegy, ki a tulajdonos, pontosabban az egy másodlagos kérdés. A lényeg, hogy ami működőképes, az működjön, ami nem, azt alakítsuk át működőképessé.

Ön jó néhány, nagy médiafigyelmet kiváltó ügyben vállalt szerepet vagy nyilatkozott szakértőként. A médiafigyelem jót tesz, vagy árt a felszámolásnak, a válságmenedzsmentnek?

Az átláthatóság éppen ezeknél az ügyeknél fontos. Csak figyelemmel kell lenni azoknak az érdekére, akiknek néha ez létkérdés. Minden esetben először a kollektívával, a helyi közösséggel, a hitelezőkkel kell megoldásokat találnunk, amit aztán a széles nyilvánosság kontrollja elé tárunk. A nyilvánosság alapvető, főleg, ha az adófizetők pénzéről van szó. Például egy Transelektro fizetésképtelenségi helyzet után, amit említettem, négy érintett vállalatból kettő maradéktalanul megmenekült, egynek pedig a tevékenységét új keretek között sikerült egy befektető belépésével folytatni. Ezek számunkra eredmények!

Sikeres válságmenedzserként a politika soha nem környékezte meg? Nem merült fel, hogy vállaljon politikai szerepet?

Gazdasági szakembernek tartom magam. Úgy alakult, hogy eddig nem kerestek, s én sem gondolkozom ilyesmin. Maradok annál, amihez értek.

Ehhez képest azért váltott, hiszen a felszámolói tevékenysége mégis mintha a háttérbe szorult volna. Elég volt?

Igen. A hitelezői oldalra álltam át, ha úgy tetszik. A döntés 2000-ben érlelődött meg bennem, a kivitelezéshez 2-3 évre volt szükség. Független problémamegoldó tevékenységre váltottam. Ha egy felszámoló szervezetben maradok, korlátozottabbak a lehetőségeim. Úgy ítéltem meg, hogy a reorganizációs tapasztalataimmal sokkal jobban lehet a megelőzés területén dolgozni. Az ma már sokkal jobban érdekel, miként lehet úgy nekifutni egy vállalkozásnak, hogy a lehető legjobb eredmények mellett a bukás veszélyét minimálisra csökkentsük.

Vagyis azt szeretné, ha a volt felszámoló kollégáinak egyre kevesebb dolga lenne?

Nem, azt sem szeretném. Amíg Magyarországon mintegy 1,7 millió vállalkozás van, addig a végelszámolóknak és a felszámoló szervezeteknek is lesz munkájuk. Ha rosszul megy a gazdaság akkor azért, ha pedig jól, akkor a verseny miatt kihulló cégek adnak feladatot.

Ön Csíkszeredáról indult, Bukarestben tanult, majd Magyarországra jött, s itt futott be karriert. Ez előny vagy hátrány volt az Ön pályafutása során?

Inkább előny. Többször kellett alkalmazkodnom. A mai napig működő, remek kapcsolataim vannak Romániában. Nagy lehetőségeket látok a magyar vállalkozások romániai befektetéseiben és viszont. Nyilván a nyelv- és helyismeret is óriási előny. Itthon, Magyarországon, hiszen ma már itt vagyok adófizető polgár, szélesebb kitekintésre tehettem szert. Úgy szoktam mondani, hogy itt vagyok itthon, az otthon pedig az otthon. Nem felejtettem el, honnan jöttem, ezért például a mai napig mindenféle felkérésnek eleget szoktam tenni, tanítok, előadok, ha kell. A társadalmi felelősségvállalásom erdélyi, romániai ügyekhez is köthető. Vissza kell adni abból, amit annak idején én is kaptam, itt elsősorban erkölcsi és szakmai támogatásra gondolok.

Ön végigjárta a szamárlétrát, a bukaresti egyetemtől nagy cégek elnöki székéig. Ezt a pályát szánta magának?

Igen, azon kevesek közé tartozom, akik fiatalkori álmukat megvalósították. Eredetileg pilóta szerettem volna lenni, de szemüvegesként maradt a másik nagy álom, a közgazdászi pálya. Self-made man-nek tartom magam, s erre nagyon büszke is vagyok. Mindig megvolt bennem az a törekvés, hogy tanulni kell, s a lehető legjobban teljesíteni. Másik vágyam is beteljesült, a tanítás. Erre is vágytam, s szerencsére a mai napig megmaradt. Tanítok a Budapesti Corvinus Egyetemen, s megpróbálom az órák anyagában a való életet bemutatni. Ennek van értelme!